Szeret, nem szeret?

Szeret, nem szeret?

Szeret, nem szeret? Amit te adsz magadnak...

Az a folyamat, amit itt le fogok írni, életem egy mélypontjáról való kikerülést járja körül egy rövid szakaszon keresztül. Téma az önmagunk szeretete, ezen felül a magunkba vetett hit, és az önbizalom – avagy mennyire értékeljük saját magunkat. Tulajdonképpen átvezethető az élet szinte minden területére, nekem jelenleg egy alulról építkező folyamat kezdete, ahol is a talapzaton itt a munka világa szerepel.

Akkor még nem gondoltam, hogy a belső gyermekünk, mint erőforrás ekkora energiát jelent, és ilyen mértékben meghatározza az életünket. A mai napon már tudom, hogy milyen fontos és megtanultam értékelni és szeretni őt – avagy saját magam.

Akkor kezdjük talán a legelején.

Annak ellenére, hogy kommunikációs szakemberként szereztem diplomát, nagyon hamar bekuckóztam magam olyan munkahelyekre, ahol kevesen dolgoztunk, és mi, akik együtt dolgoztunk, jól elbújtunk a monitorjaink mögé, ahol biztonságos és csöndes.

Egészen pontosan a kommunikáció részét a kivitelezés oldalán fogtam meg, mégpedig grafikai tervezéssel foglalkoztam ezeken a munkahelyeken. Legalábbis azt gondoltam, és – a belső monológom szerint –  ezzel nyugtattam magam. Azzal, hogy ez így van és ez így rendben is van. Kellő önbizalom hiányában a grafikai tervezés kreatív világa mellett rám lettek osztva egyéb – kevésbé kreatív irányzatot képviselő – feladatok is. Mint például kiadványszerkesztés és a – száraz – nyomdai tördelés. Nehezebb napjaimon bírtam, mert nem kellett gondolkodni. Viszont alapvetően a munkám ezen részét nem szerettem csinálni. Tulajdonképpen azért csináltam, mert ez volt a munkaköri feladatom, és – akkor még – visszahúzódó emberként azt ismételgette a belső hangom, hogy örülj annak ami van, csináld meg amit mondanak, maradj csendben, és akkor nem lesz baj.

Minden nap minden percében tudtam, hogy valami itt nincs rendjén – nem vagyok a helyemen. Tudtam, hogy valami nem jó, de azt nem tudtam, mi nem jó, és hogyan lehet innen továbblépni.

Voltak olyan tévképzeteim, hogy az a bajom, hogy főnökeim vannak. Úgy éreztem, zavar, ha fölöttem állnak, és úgy éreztem, hogy jobb lesz nekem, ha vállalkozást indítok. Vállalkozást indítottam és felmondtam akkori munkahelyemen.

Az elején minden ment szépen. Jöttek a munkák, csináltam…

Azonban valami még mindig nem volt az igazi.

Biztosan jó szakember voltam már akkoriban is, mert a megkeresések megkeresések után jöttek, továbbá jöttek olyan ajánlatok, ahol is nagyobb (nálam nagyobb) cégeknek dolgozhattam be. Ezeknek a cégeknek be is dolgoztam, viszont amikor azt éreztem, hogy valaki főnökként akar diktálni, a gyomrom összerándult és mérhetetlen dühöt éreztem irányába. Amikor ezt  dühöt éreztem, elkezdtem eltávolodni az adott cégtől, és előbb utóbb megszakítottam a munkakapcsolatot.

Azonban amikor egy ilyen munkakapcsolat megszakadt, azzal megszakadt az általam megteremtett biztonságérzet is. Újabb munkaadó után kellett néznem. Mindig és mindig újabb munkaadó… Tulajdonképpen papíron vállalkozó voltam, de a gyakorlatban csak egy olyan szabadúszó, akinek az élete nagyobb cégektől függ.

Gyakorlati oldal

Miért is nem működtem magam? Miért maradt el az a saját láb?

Nem menedzseltem a vállalkozásom. Nem terveztem a folyamataimat. Nem foglalkoztam a marketinggel. Kérdezhetnéd, miért nem? Ez olyan egyszerű… Valóban, egyszerű – és most már én is azt mondom, hogy ez olyan egyszerű.

Viszont azt is mondom, hogy amíg nem látod magad, amíg nem látod hogyan működsz, amíg nem vagy tisztában az értékeiddel, addig nem tudod, mit tegyél ki ahhoz, hogy arra mások is felfigyeljenek. Ha a sorskönyvedbe pedig egy azzal ellentétes tiltásod van, akkor őrült módon meg fogod magad akadályozni a saját sikered elérésében. Nálam itt volt az a bizonyos kutyus elásva.

…és itt jön az az oldala a dolognak, ahol keresni érdemes a megoldást

Az alapok. Kommunikációs szakemberként nagyon jól tudtam, hogyan kell egy blogot üzemeltetni. Nagyon jól tudtam, hogy kell egy marketingcélú cikket megírni. Azt is tudtam, hogyan kell egy google adwords hirdetést elindítani, és még kellő kapcsolatom is volt ahhoz, hogy minden klappoljon.

Az történt, hogy kész volt a weblap, kész volt a névjegy, kész volt minden felület (akkoriban a Facebook még nem volt ilyen elterjedt – ezért nem emelem ki) – szóval kész volt minden, viszont itt megállt. Létrehoztam egy gyönyörű hatalmas színes freskót… a pincében, amire rákapcsoltam a villanyt és a sötét pincére rázártam kívülről az ajtót. Ne létezz… Ne légy fontos… maradj a háttérben, légy csendben. Hagyd a nagyokat beszélgetni. Hagytam.

Éjjel nappal dolgoztam olyan cégeknek, amilyen saját cégre én magam is vágytam. Mindeközben azon agyaltam, mi lehet a hiba. Vállalkozóként nagyon keveset kerestem. Nem számszerűsítem és nem viszonyítom – nem fontos. De abban a szakmában azzal a tudással többszörösét meg lehetett keresni. Ebből kifolyólag éjjel-nappal dolgoztam. Nem volt időm a családomra, nem volt idő a barátaimra, nem volt időm magamra. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy mi lesz, ha a következő hónapban nem tudom kifizetni a csekkeket. Nem erre a karrierre vágytam.

Nagyon hosszú út ez…

A fenti bevezetéssel párhuzamosan idő közben elindult az az önismereti folyamatom, amiről fogok még a blogomban írni, viszont most csupán az ide tartozó részleteiről írok. Ebben az időszakban már túl voltam pár felismerésen, tudatosan ismerkedtem magammal. És a fenti bevezető alapján kérlek ne gondold azt, hogy olyan nehéz ez – nagyon örülök, hogy ez így alakult. Rengeteget tanultam és tanulok belőle.

Mi hozta el a változást?

A terapeutámmal – a kezdőlapon segítő angyalként említem – mert így van 🙂 Elkezdtük felfedezni a belső gyermekem, mint erőforrást. Megnéztük, hol van ő, és én hogyan viszonyulok hozzá. Mostani tudásommal úgy fogalmazok, hogy a szabad gyermek énrészem erősítését tűztük ki célul különböző feladatok segítségével. Ez az időszak csodás felismeréseket, és rengeteg régi emlék felidézését tartogatta számomra. És persze rájöttem, hogy a belső gyermeki énemet rendesen beállítottam a sarokba – azaz teljesen lekapcsolódtam magamról.

Gyönyörű munka volt, rengeteg érzelem jött fel ahogy megismertem őt, ahogy elkezdtünk kapcsolódni, ahogy egymásra találtunk. Ez a folyamat még legalább egy évig tartott hosszabb – rövidebb fejezetekkel, extrém mélypontokkal, összeomlással, erős építkezéssel és egyéb olyan történéssel, ami azt hozta, hogy többször is úgy éreztem, újjászülettem erősebben és erősebben. Ezeket egy-egy fejezetként meg fogom osztani, most csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy ez nem csak arra a területre érvényes, amiről most itt szó van, hanem átfogó és erős munka ez. Egyébként tipikusan ez sem ér véget soha. És ez így van jól.

Hogyan történt?

Mennyire is szereted önmagad? Hogy bánik veled a világ? Ott vagy a helyeden? Igaz, hogy amit te adsz magadnak, azt kapod másoktól is vissza? Szerintem tökéletesen igaz. Tapasztaltam.

Igen, jól látod. Magadnak és nem másnak. Hogy is van ez?

Lássunk pár variációt a jól ismert mondásra:

  • Bármit adsz, azt kapod vissza!
  • Amit adsz, azt kapsz!
  • Amit adsz, azt kapod vissza!

Azt mondják a fenti közhelyek, hogy bármit adsz másnak… viszont szerintem ez saját magadra is igaz. Később ehhez visszajövünk.

Szóval akkor most térjünk is vissza a munkafrontra, ahonnan kiindultunk. A belső gyermek folyamatom során rájöttem, hogy attól én nem vagyok kevesebb, ha felismerem az erősségeim és gyengeségeim, és annak megfelelően pozícionálom a munka világában magam. Tulajdonképpen miért is ne lehetne nekem főnököm? Miért ne álljon fölöttem egy olyan ember, aki abban jó, hogy vezet másokat? Nem a vezetőkkel volt nekem bajom. Nem azzal volt bajom, ha megmondják, mi a feladatom. Egyszerűen azáltal, hogy fölöttem álltak, úgy éreztem, én semmi vagyok. Kevés vagyok. Nem vagyok alkalmas semmire.

Tulajdonképpen nem a pozíciómra haragudtam, hanem arra, hogy azt gondoltam, nekem mindent tudnom kell, és ha valakinek alá vagyok rendelve, az egyenlő azzal, hogy egy senki vagyok. Egyszerűen nem az erősségeim alapján hoztam meg a döntéseimet, hanem a gyengeségeim alapján döngöltem magam a sárba.

Felismertem, hogy mivel vezetői attitűdöket és vezetői kompetenciákat soha nem tanultam pályám során, így nem értek a vezetéshez. Felismertem, hogy tanultam viszont designt, kommunikációt, webfejlesztést, és ezekben jó vagyok, így ezekkel a kompetenciákkal fogok tudni előremenni. Tehát ha egy olyan ember van a csapatom élén, aki rendelkezik azzal a tudással, amivel én nem, akkor az nekem jó, hiszen nem kell vezetéssel, marketinggel és egyéb olyan dologgal foglalkoznom, ami nem tartozik a saját szakmai tudásomhoz. Tehát nem vagyok kevesebb, mint az, aki engem vezet, egyszerűen máshoz értek, mint ő.

Ezekkel az elvekkel elindult egy új felismerési folyamat, és egy új szakasza az életemnek.

Az a cég, ahová akkoriban bedolgoztam, – meglátásom szerint – nem volt éppen a helyzet magaslatán, ami a projekt kezelést illette, így egy idő után nem éreztem magam biztonságban a velük való munka során. Ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, megkerestem a cégvezetőt, hogy nézzük meg, hogyan tudjuk a pozíciómat stabilizálni a cégen belül. Sajnos a kapott ajánlat csak rövid távon felelt meg az elvárásaimnak, így miközben azt szóban elfogadtam, elkezdtem új lehetőségek után kutatni. Igazság szerint többre értékeltem magam – és azt, amit a cégnek nyújtottam – , mint amiről az az ajánlat szólt. Megjegyzem, nem gondolom, hogy túlértékeltem…

Első lépések egy új élet felé…

Szóval elkezdtem munka után kutatni. A fenti felismerések birtokában már tudtam, hogy szívesen dolgoznék csapatban, és szívesen venném, ha egy hozzáértő vezető menedzselné a munkámat. Tehát nyitott voltam egy más stílusú munkavégzésre. Ebből kifolyólag a nagyobb cégekhez való bekerülés irányába is nyitottá váltam. Készítettem egy pontosan kitöltött Linkedin profilt, aktualizáltam a pár éve alvó profession.hu profilom, összeraktam egy önéletrajzot, meg egy bemutatkozó referencia weboldalt és jöjjön aminek jönnie kell 🙂

Szépen jöttek is az ajánlatok. Két hét alatt körülbelül tíz állásinterjún vettem részt kisebb, nagyobb sikerrel, aminek a végén volt egy beszélgetés, amibe azonnal beleszerettem. Kaptam ezután még pár olyan megkeresést, akik szerettek volna nekem ajánlatot tenni, de ez a cég annyira szimpatikus volt, hogy nem is mentem tovább.

Azóta is velük dolgozom. Megkaptam amire vágytam. Csapatban dolgozom. Struktúrált módszertan szerint dolgozom. Folyamatosan vannak kihívásaim, feladataim, fejlődési lehetőségem. Szuperek a kollégák, és a vezetőim.

Ezzel meg is oldódhatott volna az életem, viszont ez a történet túlmutat a munka világán.

Ez rólam szól

Voltak még az előző cégtől maradó lezárandó feladatok, amiken dolgoztam, és folyamatosan kaptam az információkat arról, mi a helyzet arrafelé. Kicsit úgy éreztem magam, mintha indák kapaszkodnának belém és húznának visszafelé.

Emellett történtek olyan események, amik az önértékelésemnek kevésbé tettek jót. Mint például egy meg nem történt meghívás egy fontos eseményre – pontosabban akkoriban azt gondoltam, hogy az az esemény számomra is olyan fontos, hogy feltétlen jó lenne ott lennem. Egyszerűen kimaradtam belőle. Holott olyan emberek voltak jelen, akik ők maguk sem értették, hogyan maradhattam ki a történetből. Igazából tény, hogy elvártam dolgokat. Elvártam, hogy meghívjanak erre az eseményre, és mivel nem hívtak meg, így csalódott és dühös voltam.

Ekkor még nem voltam tudatában annak, hogy ez a lecke egy meg nem tanult lecke következő verziója, amikor is sokkal nehezebb feladat elé állít az élet, mint amit akkor kaptál, amikor átugrottad. Tudtad, hogy ilyen van? Márpedig van. Ha nem tanulod meg a leckét, hanem hárítod, később eléd teszi az élet ugyanazt, csak sokkal durvábban.

Szóval azon az éjszakán, amikor az a bizonyos esemény zajlott, én otthon tévéztem, és sajnáltam magam. Szerintem erről fölösleges több szót ejtenem. Csalódott voltam, apatikus és dühös. Azt hiszem, az egy lelki mélypont volt számomra. Így aludtam el.

Másnap reggel energikusan ébredtem. Olyan érzetem volt, mintha a tudás végig ott lebegett volna a fejem fölött, és egy éjszaka alatt betöltődött. Ott békéltem meg önmagammal. Az általam olyan nagyra becsült coach – Sárvári György – kifejezésével élve: megtörtént az átkapcsolás.

Elmagyarázom

Arkhimédész HEURÉKA felkiáltására emlékeztet az a felismerés, ami akkor történt. Hasonló eufóriát és megkönnyebbülést éreztem ennek kapcsán, mint anno az öreg matematikus érezhetett. Tulajdonképpen azért kaptam a számomra kevésbé elfogadhatatlan ajánlattól kezdve, az eseményről való nélkülözést ezektől az emberektől, hogy megmutassák számomra azt, mennyire értékeltem én saját magam. Ők pont azt a tükröt tartották elém, amiben láthattam, hogy mennyire semmibe vettem magam akkoriban. A csalódott, a szomorú, a dühös, aki bennem volt, ő az, aki még nem ismerte fel ezt a tükröt.

Elmúlt a csalódottság, a szomorúság, a düh azon a reggelen. Nyugalom volt, és egy érett gondolat, ami abból áll, hogy tovább kell lépnem abba az irányba, ahol elhelyezhetem magam olyan pozícióba, amennyit érek valójában.

Mert azon a ponton kezdtem az értékeimet és a képességeimet felismerni. Kezdtem elfogadni, és kezdtem megszeretni magam. Lassan alakult bennem, de már ott tudtam, mennyit érek és mire vagyok képes. Ott indult el az utam igazán abba az irányba, hogy az legyek, aki most vagyok.

Azóta már eltelt legalább másfél év. Volt több átkapcsolásom. Többször úgy éreztem, újjá születek. Mindig finomodik és finomodik – újabb és újabb tanulási szintek, feladványok tárulnak elém. Felemelő és felszabadító érzések sorozata. És ez az út azóta is tart.

Most, hogy erről írtam, fantasztikus volt újra átélni, megfogalmazni, struktúrába szedni az akkor történteket. Most látom így visszatekintve, mennyire jelentős fordulat volt ez az életemben, és akármennyire tudtam ezt akkor is – most egyben látva hatalmas pluszt adott a további fejlődésemhez is. Szóval köszönöm, hogy leírhattam és köszönöm, hogy elolvastad.

Amennyiben kérdésed, vagy észrevételed van, várom szerettel bármely megadott elérhetőségemen.

Fotó forrása

Szólj hozzá!

Tolvaj Sándor Ádám