Elveszett kreativitás nyomában

Elveszett kreativitás nyomában

Elveszett kreativitás nyomában tanulás és szemléletváltás

Nem akarlak mindenáron megváltoztatni. Egyáltalán nem biztos, hogy arra van szükséged. Biztos vagyok benne, hogy amit hiányolsz az ott van benned, csupán elő kell csalogatni. Vagy éppen más szemmel ránézni… Most erről a más szemről lesz szó picit a kreativitás tükrében.

Elmesélek egy történetet:

Sok éven át grafikai feladatokon dolgoztam. Logót, arculatot terveztem. Céges kiadványokat és weblapokat rajzoltam. Mindenféle színes szagos dolgot, ami eladja magát és tulajdonosát. Szerettem ezt csinálni, mert kiélhettem a kreativitásom és otthon éreztem magam a grafikai programok előtt. Egyszer csak ez véget ért. Néhány évvel ezelőtt eljött az a pont, amikor ültem a gép előtt, és terveznem kellett volna, de nem ment. Nem ment, nem indult… ültem, dühöngtem, tombolt bennem a vihar. Mit éreztem? Dühöt… Maró és tehetetlen dühöt. Ilyen kérdések mocorogtak bennem, hogy úristen, ez a kiégés? Elszállt az ihletem? Mi lesz velem?

Próbáltam rajzolni, próbáltam alkotni, próbáltam tervezni jó dolgokat. Nagyon nehezen ment, és amikor ezt csináltam egyáltalán nem leltem benne örömöt. Aztán egy idő után nem maradt más, csupán az üres papír, és az üresség bennem… nem tudtam rajzolni tovább.

Hová tűnt a kreativitásom?

Olykor hajlamosak vagyunk megcímkézni magunkat aszerint, amit éppen csinálunk. Ki vagyok? Grafikus? Sitebuilder? Fejlesztő? Útitárs? Coach? Éveken keresztül alaposan megcímkéztem magam. Ebben az esetben például grafikussá. Olyanokat mondogattam magamnak, hogy ez az egyetlen amihez értek. Meg olyat, hogy ha ehhez már nem értek, akkor itt van a világ vége. Ismerős a helyzet?

Mivel nem vagyok az, aki olyan könnyen belesüpped a depis gondolatok világába, így elkezdtem körbejárni a dolgot és megoldások után kutattam.

2017 márciusában elkezdődött egy csoportos önismereti tanfolyamom, ahol egyéb elakadások mellett erre a témára is rá szerettem volna nézni. Ez egy belső gyermek tanfolyam volt. A tanfolyam során alakítottuk a kapcsolatot a belső gyermekemmel és rengeteg feladatot elvégeztünk csoportosan, mellette pedig egyénileg a segítőmmel is. A folyamat célja az, hogy kapcsolódni tudjak ezen mesés erőforrásomhoz, és a segítségével életre hívjam a bennem régóta szunnyadó – vagy épp elalvó – teremtő energiákat. Végigvettük az erősségeimet, a kapcsolataimat és egyéb befelé figyelő gyakorlaton keresztül ismerkedtem meg gyermeki énemmel. Úgy álltam neki a folyamatnak, hogy na majd ez visszaadja a régóta keresett elveszett kreativitásom.

Egy ilyen csoportos tanfolyam – legyen az bármilyen témájú – elég sok mindent tud adni az embernek. Nekem legalábbis iszonyat sokat adott. Többek között megerősített abban, hogy nem vagyok egyedül. Illetve a társaim segítségével tükröt láthattam rajtuk keresztül saját magamból. Ez az ami vitt előre ezen az úton. A részletekbe nem fogok belemenni, mert azt egy külön blogon keresztül taglalhatnám, viszont annyit elárulok, hogy elég sok problémára fény derült, és elég sokat sikerült megoldanom a segítségével.

Út közben rájöttem valamire, aminek a megértéséhez itt kiegészítem a fenti dőlt betűs történetet:

A fenti grafikai irány mellett másik szálon folytatva az évek során elindult bennem egy további folyamat. Ez is a szakmai életemről szól, csak éppen egy másik fronton. Mégpedig az, hogy az elkészült grafikákat én magam építettem fel mozgó, működő weboldalakká. Amolyan kóderré váltam, aki nemcsak megtervezi a felhasználói felületeket, hanem fel is építi azokat. Itt már nem csak statikus dolgokról volt szó, hanem a működő, élő weblapokról. Weblapokról, amiket felhasználókkal együttműködve alakítottunk ki. Ezen a területen sokkal jobban éreztem magam. Ez önmagában akár meg is nyugtathatott volna… viszont nem lettem tőle nyugodtabb. A kódok nem színesek és nem képekkel dolgozom. Mivel előtte képekkel dolgoztam – ez jelentette számomra az alkotást – , így teljesen szokatlan volt az, hogy más területen mozgok. Ekkor még nem értettem, mi történt velem, és tényleg úgy éreztem, itt a vég.

Szemléletváltás

A tanfolyam során kiderült számomra, hogy itt a megoldás.

Attól, hogy elvártam magamtól, hogy “grafikus” Sanyinak rajzolni és tervezni kell… Tudnia kell színes dolgokat készíteni, teljesen begörcsöltem. Saját magam felé olyan magas lécet tettem, amit egyszerűen nem tudtam átugrani. Hiába élveztem közben más tevékenységet, hiába kezdtem el ösztönösen egy másik területen kreatívan tevékenykedni. Az a terület nem felelt meg a magamra aggatott címkének. Fejlesztőként valójában kiélhettem a kreativitásom, és kiélem a mai napig is. Csupán azt nem láttam, hogy ez is egy kreatív folyamat.

Mi is ebből az egészből számomra a tanulság?

Azt szűrtem le a magam történetéből, hogy érdemes elengednünk a címkéinket. Ne nevezzük magunkat grafikusnak, sitebuildernek, kéményseprőnek, péknek vagy autószerelőnek! Nem ezek vagyunk. Egyszerűen nem ez határoz meg minket. Ezek csak szakmák. Munkák, amiket elvégzünk. Munkák, amikből élünk. Másképp fogalmazva életünk oly sok szerepe közül az egyik szerep. Semmiképp nem az egész.

Miért ne lehetne ezt folyamatában alakítani? Amikor ösztönösen megismerünk egy új területet, miért ne kezdhetnénk azt mégjobban élvezni, mint azt, amit eddig csináltunk? Ha mégjobban élvezzük, miért ne engednénk el azt ami már nem okoz nekünk akkora örömöt? Miért is ne vetnénk bele magunkat kirobbanó energiával az új, az előremutató tevékenységbe – abba, amit frissen megismertünk – amibe frissen beleszerettünk? Vagy éppen miért ne végezhetnénk ezeket párhuzamosan? A lehetőség végtelen és mindig van módunk rajta alakítani. Fejlődünk, tanulunk, élünk. Keressük az utunkat. A saját utunkat, amit egyszer csak megtalálunk és elkezdünk azon járni. A tévhitek csak akadályoznak minket. Egy ilyen tévhit az is, hogy mindenre címkét aggatunk. Vegyük le a címkéket, és hagyjuk, hadd legyen az ami. Hagyjuk, hadd legyünk azok, akik vagyunk. Emberek, aki azt csinálják, amit szeretnek. Akik szívvel élnek és élvezik az élet minden pillanatát.

Erre jöttem rá, ez volt a nagy titok. A kreativitásom tulajdonképpen nem eltűnt, hanem átvándorolt. Átvándorolt egy olyan területre, ami még több, még nagyobb kihívásokat tartogat számomra. Felismerve, hogy a régi iránytól eltérhetünk és tulajdonképpen szabadon alakíthatjuk magunkat. Ma már nem görcsölök rá, ha címkét kapok, ugyanis képes vagyok azt bármikor elengedni.

Kinyitottam a kalickám ajtaját, kirepültem belőle ezzel a felkiáltással: Jöjjön, aminek jönnie kell!!! Az a fontos, hogy abban amit csinálok, megtaláljam saját magam és örömöm leljem benne. Csak így lehet lelkesen, szívvel élni, követni a saját utam és fejlődni – előre haladni.

Szerintem érdemes neked is kinyitni az ajtót és megkeresni azt, amitől teljesnek érzed az életed.

Tolvaj Sándor Ádám