Zsámbék – Tarján

Zsámbék – Tarján

Zsámbék – Tarján ...GYERE SANYI, VÁR A CAMINO VOL3 - MÁSODIK NAP

Mérhetetlen nyugalmat éreztem éjszaka és reggel teljesen kipihenten – fél ötkor óracsörgés nélkül – ébredtem. Hatkor már úton voltam.

Zsámbék - RomtemplomFel akartam menni a zsámbéki romtemplomot megnézni, viszont odafenn szembesültem azzal, hogy délelőtt tízkor nyit a hely. Hol leszek én már reggel tízkor innen 🙂 Jó messzire. Így kattintottam pár fotót a templomról, amennyire elértem. Próbáltam kihagyni a drótkerítést és a szembe sütő napot. Aztán elindultam lefelé, hogy vadásszak valami reggelit. Keresztülhaladtam a piacon, de ott semmi olyan nem volt, amire én éppen vágytam, úgyhogy továbbmentem a helyi Coop felé. A Coop épülete ugyan ott volt a helyén, viszont nem üzemelt. Visszamentem a piacra megkérdezni, hogy merre tudok magamnak valami kaját szerezni, mert igencsak éhes vagyok. Kaptam az infót, hogy nem messze van egy pékség. Teljes kiőrlésű cuccuk nem volt, így vettem egy pogácsát meg valami sajtos izét, aminek egy részét megettem, másik részét eltettem az útra.

Megkerestem a kis kagylócskát és elindultam. Nem volt nehéz megtalálnom a jelet, ugyanis a pékség pont rajta volt az Úton. Szóval csak folytatnom kellett onnan, ahol álltam – kifelé a városból.

Napos és hosszú út volt mindenféle susnyással – amire őrülten haragudtam – , végeláthatatlan búzamezőkkel és némi aszfalttal. Egyébként gyönyörű volt a panoráma. Mindenfelé búzamezők, és különböző színes termőföldek. A távolban pedig autóút, ahol egymás után süvítettek a kamionok és a személyautók egymást követve. Egészen különleges élmény volt ott lenni.

…viszont ez a nap nagyon fájt, és a túlélésre hajtottam…

Minden tanulságot később kaptam meg. Az érzéseket mindenféle ismeret nélkül kellett megtapasztalnom. Először át kellett élnem azt, később meglett mindennek a magyarázata. Ebből kifolyólag még nehezebb volt elviselnem.

A talpaim sajogtak, és valószínűleg félre léphettem emiatt, ugyanis a jobb térdem is bekattant útközben. Egy idő múltán a túrabotokkal úgy sántikáltam, mint egy rozzant vén medve halálravált szenvedő arckifejezéssé torzult fejjel. Csak a túlélés és Tarján – a cél – lebegett előttem és azt hittem, ez lesz a vége. Az elején feladom, kiszállok, hazamegyek, beledöglöm, elvesztem az önbizalmam, eldobom az önértékelésem és kész leszek a szégyenemre. Ezek a gondolatok azonban hamar elszálltak, ugyanis az önértékelésem nem adom, a szégyenből pedig nem kérek. Pihenőhely nem nagyon volt, és nem is nagyon álltam meg. Az előző nap tanulsága még nem született meg a fejemben.

Az idézetem amit Instagramra kiraktam, így szólt:

“When the sun is shining I can do anything; no mountain is too high, no trouble too difficult to overcome.” azaz “Amíg a nap süt, bármit megtehetek; nincs túl magas hegy, nincs túl nehéz probléma, amin ne lendülnék át”

– Ezt már a nap végén raktam ki, amikor is pihentem és már jobban éreztem magam.

Az úton volt egy pont, amikor lefeküdtem egy szalmabála mellé és azt mondtam, eddig és ne tovább. Az sem érdekelt, hogy rám szálltak a legyek, az sem érdekelt, ha szúnyog csípett. Szenvedtem, csontig vetkőztem fájdalmamban, és nem tudtam, hogy ez csupán a születés fájdalma – ez később derült ki számomra. Nem emlékszem rá, itt mennyi időt tölthettem el sajnálva magam, de végül erőt vettem magamon és feltápászkodtam…

Felálltam, botom a kezembe vettem és továbbsántikáltam. Majdnem egészen Tarjánig. Tarján előtt még egy halastó mellett tettem hasonló pihenőt annyi különbséggel, hogy ott le tudtam venni a cipőmet, hogy megmasszírozzam a lábfejem, illetve volt árnyék. Itt jobban éreztem magam és kaptam kis erőt, hogy méltósággal folytassam az utam Tarján felé.

Tarjánba betérve elindítottam a navigációt, hogy vigyen oda a szálláshoz, mert már akkor nagyon érkezni akartam. Oda is vitt a címre, azonban meglepve tapasztaltam, hogy nem egy panzió előtt állok, hanem egy nagy kertes ház előtt. Nem azért, mert panzióra vágytam, hanem a tulajdonossal való előzetes értekezéseim alapján úgy emlékeztem, hogy a panzióban van a szállás. Még akkor sem kapcsoltam, amikor megláttam a zarándokszállás táblát. Azt hittem, elböktem a térképen a célt és egy másik szállást találtam meg. Csalódottan beütöttem a hely nevét, ahol a szállásadó kontaktját megtaláltam, és éppen elindultam volna, amikor találkoztam egy fiatal hölggyel – biztos vagyok benne, hogy a gondoskodás küldte, mert a legjobbkor volt a legjobb helyen. Kérdezte, tud-e segíteni valamiben? Elmondtam neki, hogy zarándok vagyok, és azt hiszem elkavarodtam, majd mondtam neki a szállásadóm nevét. Ő nagy vidáman elárulta, hogy az édesanyjával beszéltem, és hogy valóban van panziójuk, szóval jó helyen találtam meg a telefonszámot, viszont a zarándokszállás itt van, tehát jó helyen járok. Egyébként ez egyértelműen fel van tűntetve a honlapjukon csak jól benéztem a nagy készülődésben.

Igazi kis tündér volt ez a lány. Bevezetett a szállásra, megmutatta, mit hol találok, majd jó pihenést kívánva magamra hagyott. Még ennyire nem örültem a segítségnek, mint akkor ott, amikor ő megjelent. Körülnéztem, imádnivaló kis szállás volt emeletes ágyakkal szép fürdővel, pultos konyha résszel, nagy hűtővel. Egy egész szállás volt az enyém, ahol azt az ágyat választhattam amelyiket csak szeretném. Összeszedeződzködtem, bevackoltam magam, majd elindultam kaját vadászni.

Bekopogtam a lakásba, hogy szóljak a szállásadóknak, hogy nem a mumus jár itt, csak egy zarándok érkezett meg, akinek a kislányuk mentette meg az életét, és persze bemutatkozzam, de nem nyitott senki ajtót, így elengedtem a dolgot. Elmentem a kisboltba, bevásároltam, majd kerestem egy éttermet 🙂

Ebéd után visszatértem a szállásra, és bedöglöttem az ágyba, hogy kipihenjem magam. Foglalkoztatott a fájdalom és a feladás kérdése, de igyekeztem nem törődni vele. Folytatnom kell. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni, nem azért, hogy már ez elején kidőljek. Ezen gondolatokkal ringattam magam álomba kb. este kilenc felé…

Ahhoz, hogy élj, először meg kell születned. A születés pedig fájdalommal jár…

Szólj hozzá!

Tolvaj Sándor Ádám