Budapest – Zsámbék

Budapest – Zsámbék

Budapest – Zsámbék ...Gyere Sanyi, vár a Camino vol2 - első nap

Izgatottan vágtam neki a napnak. Az Árpád hídtól indultam metróval a Deák tér felé – és itt úgy döntöttem, hogy erre az 500 méterre, ami a Deák és a Clark Ádám tér között van, nem szállok fel buszra, hanem elsétálok odáig. Hétágra sütött a nap, és időm mint a tenger. Szóval miért is ne 🙂 .

Clark Ádám tér, kiindulópont
Clark Ádám tér, kiindulópont

A Clark Ádám téren megálltam a fánál, amin az első kis kagyló van felfestve. Egy fotó plusz egy jószerencsét kérő érintést követően elindultam befelé az alagútba. Zenét hallgattam, mert el akartam nyomni a város zaját. Közben olyan gondolatok kerengtek a fejemben, hogy amíg a városban sétálok fel kéne hívnom ezt meg azt, hogy beszélgessek velük kicsit. Aztán ezeket a gondolatokat elhessegettem, hisz nem ezen múlik az utam. Szóval sétáltam felfelé a Normafához figyelve az embereket, ahogy munkába sietnek, a villamosokat, az autókat, és szépen lassan eltávolodva attól, ami a hétköznapjaimat jellemzi. Annak ellenére, hogy jól esett kívülállóként figyelni az embereket, siettem. Minél hamarabb ki akartam tépni magam a városból, és belevetni magam a természetbe.

10 óra körül értem fel a Normafához, ahol már nagyon melegem volt, így megálltam egy gyors pólócserére (hosszúban indultam). Meg ha már megálltam, akkor tízóraiztam is egyet, mert addigra meg is éheztem. Ezt követően sétáltam tovább. Megkerestem az Anna réten a kápolnát, ahol több zarándokút is áthalad. A csend amit vártam ott, elmaradt, mert éppen egy kisiskolás csoport foglalta be a placcot valamiféle sorversenyes játékra készülve. Kicsit csalódott voltam, de hamar elhessegettem az érzést. Mosolyogva végignéztem rajtuk, majd továbbhaladtam.

Elhaladtam egy padon ülő rendőr páros mellett. Hangos köszönéssel üdvözöltem őket, amit ők nem fogadtak… ez egyáltalán nem szegte kedvem. Vidáman fütyörészve vetettem bele magam az erdőbe. Makkosmáriánál szintén belebotlottam két padon ülő idegenbe. Olyan hangos és lelkes jónapotot köszöntek nekem, hogy majdnem hanyatt vágódtam tőle meglepetésemben – teljesen felvillanyozta az amúgy jókedvű napom. Jókedélyű erősen középkorú úr volt egyikőjük nagy pocakkal, aki igen jól érezte magát a napsütésben. Kifejezetten szimpatikus volt számomra. Makkosmáriánál kicsit elidőztem, bár nem álltam meg pihenni – amit hozzáteszek nagyon jó lett volna, ha megteszek, mint később kiderült, de ezt akkor még nem tudtam. Innen továbbhaladva belebotlottam egy autóba, ami olyan szépen le tudott parkolni, hogy bele kellett másznom a susnyásba, hogy tovább tudjak haladni. Itt még dühös voltam elég sokmindenre. Mint például erre az autósra. Persze az ő szemszögét megvizsgálva gondolhatta, ki az a marha, aki hétfő délelőtt tizenegykor az ő útvonalán akar keresztül caplatni. Hát én voltam az a marha.

Nemsoká elértem a pátyi erdő és gazdaság területét. Na ez a terület nem volt a kedvencem. Nagyon nem. Itt vannak a mászókák a kerítéseken keresztül, meg egy rakat elszabadult bogáncsos susnyás, amiket télen jobban szerettem, mert akkor nem voltak ott ebben a formában. Persze a lázadó gyermeki énem be is indult azzal, hogy na én abba bele nem megyek, inkább keresek mást. Találtam is egy szép vastag traktornyomot, amin nagy büszkén elindultam felfelé. Persze nem véletlen vezet az út a susnyásba, hiszen az a kijelölt zarándokút. A traktornyom pedig zsákutcába vezetett, ugyanis a végén egy áthatolhatatlan drótkerítés várt rám. Na gyerünk vissza. Vissza vissza, megláttam egy csapott kis ösvényt, persze susnyással benőve, na vágjunk át rajta. Túrabotjaim keresztbe vetve magam előtt törtem keresztül a dzsungelen, eléggé sietve, hogy hamar túl legyek rajta. Átvágtam és egy újabb traktornyomra bukkantam. Persze nem tanulva az előzőből, megint végigmentem a traktornyomon, majd megint belebotlottam a kerítésbe, és persze nem gondoltam arra, hogy mászókából valószínűleg egy van egy kerítésen, szóval lehet bármennyi traktornyom, akkor is csak azon az egy mászókán fogok tudni átmászni. Így végül megkerestem a susnyást, átverekedtem magam rajta, és kis idő múltán meg is találtam amit kerestem. A várva várt mászókát. A pátyi gazdaság a későbbiekben sem lett a kedvencem – sőt tulajdonképpen Páty sem annyira. Bár később kiderült számomra, hogy mi is történt ott velem.

Egy darabig szinte eseménytelenül mentem előre, leszámítva egy-két telefonhívást, ami vissza próbált rángatni a világba, ezeket szépen elintézve haladtam tovább elérve a Cukorborsó éttermet, ahol igen üdítő menüajánlatra bukkantam. Hideg gyümölcsleves volt a napi menü tökfőzelékkel és tükörtojással. Pont valami ilyenre vágytam, így gyorsan be is mentem és ettem egy menüt. A hölgy nagyon kedves volt, még limonádét is készített nekem. Itt meg is kaptam az első pecsétet az útlevelembe. Kifejezetten örültem neki, mert a hölgyemény igen vidáman nyomta az útlevelembe – ettől még jobban esett.

Páty kihalt kis település volt hétfő délután. Egy teremtett lélek sem volt az utcán. Szép házak, rendezett utcák, viszont üres az egész. Már csak a westernfilmes ördögszekerek hiányoztak a jelenetből 🙂 Egyébként ez az egész utamra jellemző volt. Kevés emberrel sikerült kapcsolatba kerülnöm, zarándoktárssal pedig egyáltalán nem találkoztam. Sokszor olyan érzésem volt, mintha a kis falvak és épületek mind mind csak díszlet a történetemhez, és embert elvétve láttam csak.

Egyébként szép kis falu. Az egyik kisboltba beugrottam kólát venni, mert a nálam lévő húszezrest nagyon fel kellett váltanom. Tudtam, hogy a zsámbéki szállásom adományos lesz, és húszezrest mégsem dughatok a kis dobozkába, hisz akkor nekem mi marad 🙂 . Nem sikerült felváltani. Voltak még próbálkozásaim, viszont végül este sikerült apróbb pénzzé tenni az étteremben, ahol vacsoráztam. Na de erről később, még nem vagyunk ott.

Páty után eljött a “Meseta”, ami az eredeti – a Spanyolországban fekvő – Meseta fennsíkról kapta a nevét. Végeláthatatlan sík mezők, ahol az ember inkább befelé figyel, mint kifelé. Ennek ellenére amikor odaértem, engem lenyűgözött a látvány. A hajlongó búzamezők a gyerekkoromat idézték és hosszasan fürödtem ebben a látvány és érzés kombinációban. Megindultam és mentem mentem mentem a cél felé. Ezekben az órákban még nem tudtam, hogy nem lesz annak jó vége, hogy csak a cél lebeg a szemem előtt. A “Mesetán” kijöttek az első kis vízhólyagjaim a lehető legrosszabb helyre, ahová egy vándornak kijöhet. Mindkét talpamra… Nem foglalkoztam vele, csak mentem előre. Hiba volt.

Mire beértem Zsámbékra, őrült fájdalmaim voltak. Fájt a talpam, fájt a lábfejem, fájt mindenem. Nagy nehezen megkerestem a szállást, ami a Premontrei Iskola gondozásában lévő zarándokszállás volt. Itt ért az első meglepetés, amit később amúgy megszoktam és élveztem is. Az úr, aki a szállással szemben lakott és meg volt bízva a fogadásommal nagyon kedvesen fogadott. Megmutatta a szállást, ideadta a kulcsot. Megmutatta: ott a doboz az adománynak, ott a pecsét, ha elmegy, a kulcsot dobja a postaládába. Jó pihenést. Egy nagy zarándokszállás volt öt ággyal és öt matraccal. Teljesen felszerelt konyhával, fürdőszobával, ebédlővel. És mind az enyéééém. Gyorsan be is vetettem magam. Fürcsi, ruhaöblítés, gyerünk kaját vadászni. Az étteremben ahová beültem, volt zarándokmenü – kemencés csirkecomb kemencés burgonyával. Mellé káposztasalátát kértem, és alkoholmentes sört. Kicsit elüldögéltem itt, majd vissza a szállásra. Sántikáltam…

Szólj hozzá!

Tolvaj Sándor Ádám