Camino kaland

Szokás szerint fél ötkor ébredek. A testem beállt a korai ébredésre és az útra kész állapotra. Most nincs rá szükség. A lábak megpihennek egy darabon. Buszozni fogunk és vonatozni. Elkészülök. Úgy érzem, mindent megkaptam ettől az úttól, így nincs több dolgom most Lébényben. A misét nem várom meg. Lesz még alkalmam bemenni a templomba. A 7.02-es buszra felszállok és beutazom Győrbe. Közben könnyezve nézem a tájat és azt a zenét hallgatom, ami olyan boldoggá tett, miközben királyként lépkedtem a mezőn mint a trónteremben. A vonat kissé szűkös, de egy kedves bácsival néha néha váltunk pár szót. Zenét hallgatok és nézem…

Egy hete vagyok úton. A kezdeti düh elszállt. Úgy érzem, eddigi életemet irányító düh szállt el vele együtt. Visszakapott gyerekkor, kavargó érzelmek, mindent elsöprő szeretet. Némi tanulság, rengeteg tanulnivaló az útravalóm, amit hoztam. Rengeteg mindent elszórtam az úton és rengeteg mindent tanultam itt. Egyelőre még itt vagyok, benne vagyok, fölösleges gondolkodnom. Megyek előre Lébénybe. Elfogyott a készpénzem. Vagyis nem teljesen, de fogy. Keresni kell egy bankautomatát. Megtalálom kábé ott, ahol este letértem az útról. Pénz megvan. Kell kaja. Hol egy Lipóti? Ott normális kaja van. A térkép másfél kilométerre mutatja vissza a szállás felé. Neeeem. Lesz ami lesz, vissza nem…

Ébredés korán, van kávé a konyhában, kicsi üzenőkönyv olvasgatás, felkészülés, elindulás. Sem szombat este, sem vasárnap reggel nem tudtam reggeliről és útravalóról gondoskodni magamnak. Két cerbonával a gyomromban indultam el a következő 27 kilométeres szakaszra. Persze annyira nem aggódtam, mert tudtam (vagyis a google maps tudta), – én csak reménykedtem benne – , hogy a közeli Écs településen van egy ABC, ami tizenegyig nyitva van. 7 körül indultam, Écs 3,6 kilométer. Addig kitart a két cerbona. Ha nincs bolt, akkor becsöngetek valahova és felajánlok némi pénzt némi reggeliért. Szerintem háromból egy ház biztos benne lett volna az üzletben. Kicsit fotóztam…

Ma is korán keltem. Leérve az emeletről összetalálkoztam a házinénivel, aki éppen ébredezett. Előző nap őt nem láttam, csak mesélt róla a férje, innen tudtam, hogy ő létezik. Nagyon kellemes társaság volt, pár szót cseverésztem vele, majd elindultam. Na go! Fúj a szél, sötét fellegek vannak, kissé világvége hangulat. Ez persze egyáltalán nem törte le a lelkesedésem. Menjünk. Igazi puszta, végeláthatatlan sík terep. Gondolatok, hogy már csak három séta vár rám a megérkezésig. Kicsit sajnáltam, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyi eltelt, na de vissza a jelenbe, inkább menjünk. A felhőktől féltem, a szél ellen felvettem a pelerint.

Reggel még röhögtem a levelibékákon, ugyanis hajnalban sütött a nap. Átmentem a kisboltba, bevásároltam virslit, meg szendvicsnek valót. Mondtam a hölgynek, hogy a mustárt amit megveszek ott fogom hagyni a hűtöben, mert csak a virslihez kérem, de nem viszem magammal. Erre olyan aranyos volt, hogy ideadta nekem, hogy használjam nyugodtan és nem kell kifizetnem. Örömmel elfogadtam a kedvességét. Megreggeliztem, felvettem immáron a tiszta túranadrágom az úthoz, átmentem leadtam a kulcsot. Mondtam a szállásadó hölgynek, hogy olyan jól éreztem itt magam, maradnék még… de hív az Út, mennem kell. Ezzel elbúcsúztunk egymástól. A nagyigmándi szállást egyébként ajánlom, ha arra jársz –…

Mondanom sem kell, hogy reggel fél ötkor kipattant a szemem. Fantasztikus, hogy mennyire visz előre az Út. A hétköznapokban alig tudok kikászálódni az ágyból, itt meg pikkpakk tettrekész leszek. Összecihelődtem és elindultam. Mivel a tatai kemping igencsak kinn van a városból, így nem volt energiám előző este reggelit szerezni magamnak, így ezt reggel kellett bepótolnom. Továbbá elfogytak a szilikonos vízhólyagtapaszaim, így egy Rossmant vagy DM-et kerítenem kellett, ahol ezeket beszerezhettem. Mivel ezek reggel nyolckor nyitottak, így addig nem tudtam elhagyni a várost. A tatai Öreg tó mentén a bringa és sétáló úton mutatták Jakab kis sárga kagylói az irányt,…

Reggel fél ötkor ismét magamtól ébredtem. Fel voltam töltődve, a fájdalmaim elmúltak és a lelki egyensúlyom visszaállt a helyére. Elkészültem, ittam egy kávét, közben olvasgattam a Szent Jakab vendégkönyvet. Írtam a füzetkébe én is, majd a reggeli napsütésben útra keltem Tata felé. Utam a településen keresztül vezetett elég hosszan. Gyönyörű szőlőket láttam, domboldalra épített házikókat – igazán olyan volt, mint aprajafalva. Imádtam. Elhaladtam a Vénprés előtt is, ami a szállásadóim tulajdona volt – ezt kerestem előző nap, amikor megmentett a kis hölgy. Ezen a szakaszon már tudtam, mit akart nekem mondani ez előző két nap: “NE SIESS, NE SIESS” –…

Mérhetetlen nyugalmat éreztem éjszaka és reggel teljesen kipihenten – fél ötkor óracsörgés nélkül – ébredtem. Hatkor már úton voltam. Fel akartam menni a zsámbéki romtemplomot megnézni, viszont odafenn szembesültem azzal, hogy délelőtt tízkor nyit a hely. Hol leszek én már reggel tízkor innen 🙂 Jó messzire. Így kattintottam pár fotót a templomról, amennyire elértem. Próbáltam kihagyni a drótkerítést és a szembe sütő napot. Aztán elindultam lefelé, hogy vadásszak valami reggelit. Keresztülhaladtam a piacon, de ott semmi olyan nem volt, amire én éppen vágytam, úgyhogy továbbmentem a helyi Coop felé. A Coop épülete ugyan ott volt a helyén, viszont nem…

Izgatottan vágtam neki a napnak. Az Árpád hídtól indultam metróval a Deák tér felé – és itt úgy döntöttem, hogy erre az 500 méterre, ami a Deák és a Clark Ádám tér között van, nem szállok fel buszra, hanem elsétálok odáig. Hétágra sütött a nap, és időm mint a tenger. Szóval miért is ne 🙂 . Clark Ádám tér, kiindulópont A Clark Ádám téren megálltam a fánál, amin az első kis kagyló van felfestve. Egy fotó plusz egy jószerencsét kérő érintést követően elindultam befelé az alagútba. Zenét hallgattam, mert el akartam nyomni a város zaját. Közben olyan gondolatok kerengtek…

Szóval itt van ez a Camino. És az, hogy kitaláltam – kipróbálom. Lélekben 2016 novemberétől kezdtem el készülni, amikor is születésnapomra megkaptam az útikönyvet. Láttam, hogy bíznak bennem azok, akiknek elmondtam mire készülök és éreztem, hogy érdemes lesz belevágni. A testem áprilisban kezdtem rá felkészíteni hosszabb túrákkal és a felszerelésem apránkénti beszerzésével. Mindenből a legjobbat. Úgy hallottam, hogy két dolog tudja elrontani igazán a zarándoklatot: egy rossz hátizsák, és egy rossz túrabakancs. Így ezeknél nem spóroltam az összeggel – tényleg a legjobbat akartam, amit azt hiszem, sikerült is beszereznem. Ugyan a lábammal voltak problémák, de kinek nem……

2015 őszén hallottam először az El Caminóról, amikor egy jóbarátom elhatározta, hogy végigjárja a Francia utat. Elsőre nem értettem, és nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Persze saját magamból kiindulva tudtam, hogy ez egy kemény, embert próbáló út lesz. A spirituális oldalát azonban akkor még nem vizsgáltam meg. Kicsit talán az foglalkoztatott, hogy mi vesz rá egy embert arra, hogy elmenjen és teljesen egyedül sétáljon 900 kilométert. Voltak beszélgetéseim ezzel az úttal kapcsolatban, ha valaki megkérdezte, hogy én magam elindulnék-e egyedül, egy egyértelmű és gyors nem volt a válaszom. Sokáig nem is foglalkoztatott a kérdés. Egyrészt, mert elérhetetlen álomnak tűnt…